Walter József kőfaragó mester. Bejárta Európa sok-sok kőfaragó műhelyét, hogy még többet megtanuljon erről a gyönyörű szakmáról. Hisz az önképzésben, több mint 50 éves cége folyamatos fejlesztésében, a család erejében. Mivel már az elején szereti látni a végét, ezért komoly tervekkel, célokkal rendelkezik. Pedig az elején megfordult a fejében, hogy feladja. Walter József ebben az interjúban egy kis betekintést enged az emberi és szakmai kulisszák mögé.

Hogy kerültél kapcsolatba a kőfaragással?

Ez a történet elég régre nyúlik vissza. Édesapám kezdte a vállalkozást, aki nehéz körülmények között dolgozott. Amikor belecsöppentem a kőfaragásba, ebből én már nem sokat éreztem, boldog gyermekkorom volt. Édesapám óvott engem, nem engedte, hogy hátramenjek a kövekhez, nehogy valami baj történjen velem. Úgy volt, hogy mérnök leszek, de már az iskolalátogatásnál elment tőle a kedvem. Ekkor merült fel a gondolat, hogy oké, akkor legyek kőfaragó.

Mi volt erre édesapád reakciója?

Elfogadta a döntést és szerette volna, ha egy nagyon jó mestertől tanulom meg a szakmát más műhelyben, más szokásokat megfigyelve és ezt a tudást hozzam haza magammal.

Hogy boldogultál kezdetben a kövekkel?

Ahogy faragtam köveket az elején, ezerszer abba akartam hagyni, mindig ráütöttem a kezemre, mert nem tudtam egyszerre figyelni a kőre, a kalapácsra és a vésőre. Tehát elég verejtékes volt a kezdet, gyakorta tiszta seb és vér volt a kezem.

Miért tartottál ki?

Tizenhat évesen teljesen rákattantam erre a szakmára és onnantól nem is engedtem el. Komoly áldozatokat hoztam. Kitűztem magamnak, hogy a legnagyobb és a legjobb akarok lenni a szakmában, mindent alárendeltem a tanulásnak.

Amikor fel akartad adni, mennyire kellett édesapáddal összeütközésbe kerülnöd?

Nem nagyon. Sokszor indultam ki a műhelyből azzal, hogy feladom, nem leszek kőfaragó. A nagykapuban aztán mindig visszafordultam. Megmaradt bennem az alázat és az eltökéltség, hogy tovább csináljam. Legfőképpen magamnak akartam megfelelni.

Úgy fogalmaztál, hogy a legnagyobb és a legjobb akarok lenni a szakmában. Mennyire volt ez egyértelmű?

Minden a fejemben volt, egy éjszaka alatt végigondoltam az egészet. Miután minden összeállt, csak bele kellett tenni a megfelelő munkát. A hozzáállásommal nem volt gond, csináltam, tanultam.

Hogy álltak össze ezután a mozaikdarabok?

Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. A szakmunkásképzőben egy hét iskola, egy hét gyakorlat volt a menetrend. Reggel 7-re mentem és 4-ig csináltam, nem lógtam, nem húztam ki magam a munkából. Kollégistaként pedig amikor pénteken hazaértem, már rajzoltam a betűket, faragtam a követ szombaton és vasárnap is.

Mennyit jelentett neked a mestered jelenléte, támogatása?

Pausch Konrádnak hívták a mesteremet, rendkívüli szakember volt, rengeteget tanultam tőle. Észrevette bennem az akarást, szárnyai alá vett, sőt kedvence is lettem, mivel ő is hasonló habitussal rendelkezett. Meglátta a fejlődésre törekvésemet, igyekezett minden tudását átadni. Józsikájának hívott. Ha nem sikerült a betűvésés, akkor kicsiszoltam, így együtt gyakoroltam a csiszolást és a vésést is. A mesterem útmutatásainak hála, egyre jobb lettem, már éles feladatokat is kaptam, amikor megrendelésre kellett elvégezni egy-egy munkát. Annyira belejöttem, hogy a szakmunkásvizsgán én csináltam az osztálytársaimnak a vizsgafeladatot, mielőtt a vizsgabiztos észrevette volna.

Mi a különbség mester és mester között?

A mester szó mára elértéktelenedett kissé. Amikor 1987-ben végeztem, akkor minden vágyam az volt, megszerezzem a kőfaragó mester fokozatot. Édesapám példája lebegett a szemem előtt, akinek a mesterlevele kint volt a falon és odaképzeltem mellé az enyémet is. Nem indították sokáig ezt a képzést, aztán eltelt 30 év, én pedig rögtön jelentkeztem és sikerült megszereznem a vágyott minősítést. A mesterek régen úgy működtek, hogy nem konkurenciát láttak a tanítványban, hanem őszintén át akarták adni a tudásukat, tapasztalataikat. Ezért a konkurencia szó helyett én is inkább a kolléga, versenytárs megnevezéseket szeretem. Ha valakire konkurenciaként tekintünk, annak persze, hogy nem fogjuk átadni a tudásunkat. A mesterek feladata az, hogy továbbadják a tudásukat azoknak, akikből lehet valami, csak így tud generációról generációra átszállni kellő mélységben a megfelelő ismeret. A mesterem számára ez nem volt kérdés és bennem sem az, főleg ha van fogadófél.

Édesapádtól, id. Walter Józseftől milyen értékeket tanultál?

A mesterem után tőle tanultam mindent. Minden szavára és mozzanatára odafigyeltem. Huszonévesen már brigádot vezettem, és ellestem tőle a maximalizmusra épülő szemléletet, hogy a mindig legjobbat hozzuk ki magunkból. Hogy a tisztesség és a becsület mennyire fontos. Sosem felejtem el, amikor egyszer 2 milliméter miatt nem volt rendben egy beállítás, mennyire bántotta őt.

Említetted, hogy édesapádnak komoly nehézségekkel kellett megküzdenie. Olvastam róla, hogy egy kiselejtezett gyerekfürdetőkádat is használt kezdetben…

Ő a nehézségekben is meglátta a lehetőségeket. Ezt a szemléletet is tőle örököltem. Ő is nagy céltudatossággal és akarattal rendelkezik. Sok cég sikertörténetében benne van, hogy egy garázsban kezdték. Nos, nekünk garázsunk se volt, helyette négy deszka, egy gyerekfürdetőkád, egy mosógépes motorból létrehozott csiszológép jelentette a technikát. Így indult édesapám. Erősen munkált benne a vágy, hogy bárhonnan indulva el lehet érni eredményeket, ha megvan a kellő akarat, hozzáállás.

Hogy lett végül közös cégetek?

Az iskola elvégzését követően belevetettem magam a munka világába, különösen a katonaságtól való leszerelésem után. A következő tizenöt évben napi 18-20 órát dolgoztam. De ez nem volt munka számomra, mert nagyon szerettem. Hétvégén az éjszakai bulizás után már reggel hétkor dolgoztam este nyolcig. Amikor a barátaim délben ébredeztek, akkor én már egyszer elfáradtam. Édesapám látta a céltudatosságot bennem, ezért maga mellé vett. 1993-ban jött létre a Walter Bt. Mivel mindkettőnk nagy erőbedobással a fejlődésre helyezte hangsúlyt és visszaforgattuk a jövedelmünket a vállalkozásba, ezért szép eredményeket értünk el.

Erős nálatok a család szerepe és ez pozitív hatással van a vállalkozásra…

Igen. Fontos szerepet játszik a család az életünkben. Ahhoz, hogy a családi vállalkozás sikeres legyen, szükség van arra, hogy mindenki előtt egy cél lebegjen. Pl. egy mindenszenteki szezonális időszakban akár 0-24 órában kellett helytállni. Édesanyám spiccelt, feleségem betűt festett, édesapám csiszolt, én pedig faragtam, hogy minden időben elkészüljön.

A kilencvenes évek közepén súlyos beteg lett édesapád. Hogy emlékszel vissza arra az időszakra?

Amikor édesapám 50 éves lett, akkor derült ki, hogy daganat van a torkában. Különböző kezelések követték egymást, kikerült a munka körforgásából. Természetesen nem hagyhattuk cserben a munkatársainkat és megrendelőket is ki kellett szolgálni. Nem volt kérdés, hogy folytattuk a kőfaragást, de mellette a kórház-műhely-otthon hármas szerint éltük az életünket. Édesapámról már szinte lemondtak az orvosok, nem voltak túl jó kilátásai. Aztán amikor hazajött, próbáltuk erősíteni, elmondtuk neki, hogy fontos nekünk, szükségünk van rá és komoly műhelyt tervezünk vadonatúj gépekkel. Látta a tüzet bennünk, hogy nem adjuk fel, és pár hét múlva megjelent benne az élni akarás, a hit a gyógyulásában, ami hatalmas mérföldkő lehetett számára. Nyilván sok mindenen átment, de elkezdett erősödni, virágozni és hála Istennek, azóta is velünk van.

A sároki telephelyeteken korszerű gépekkel dolgoztok. Mennyire volt tudatos számodra a legújabb technika beszerzése?

Az elején még gondolat szintjén fogalmazódott meg bennem, hogy a legmodernebb technikára van szükség. Megragadt bennem az amerikai acélmágnás, Dale Carnegie életútja, aki úgy tudott a legjobb lenni, hogy mindig a legújabb technológiával dolgozott, ő diktálta a trendeket is, így tudott folyamatosan előrehaladni. Ezt a szemléletet vettem át én is. Azóta nem vettünk használt gépet. Ha nem volt rá pénzünk, inkább vártunk még egy kicsit, hogy aztán megvehessük. Volt olyan munka, amit csak a modern gépeknek köszönhetően nyertünk meg, mert rendelkeztünk ilyen technológiával.

1999-ben készült el az 550 m2-es alapterületű kőfaragó üzem. Ennek a terve is már előre megvolt a fejedben?

Hihetetlennek hangozhat, de sokkal több volt a fejemben. A siker egyik kulcsa az, hogy mennyire tudjuk meglátni a jövőt és haladni az irányába. Kristálytisztán megvolt a fejemben, mit akarok és milyen ütemben akarom elérni azt.

Mit kellett tenni érte, hogy az álom megvalósulhasson?

Dolgozni.

Ennyi a titok?

Igen. Sokan úgy gondolják, hogy valaki egyszer csak úgy a semmiből sikeres lesz. Sok hazai példát olvastam arról, hogy „egyszer csak vettem egy tsz-t”. A mi életünkből a privatizáció kimaradt, rendes piaci versenyben kellett felépítenünk a céget.  Amikor a sároki műhely ötlete megfogant bennem, akkor az a cél vezérelt, hogy ennek a műhelynek olyannak kell lennie, amilyennek megálmodtam. Ennek alárendelve végeztük- éjjel-nappal a munkát. Ugyanakkor odafigyeltünk az engedélyekre is. Akárhányszor volt nálunk ellenőrzés, mindent rendben találtak.

A 2005-ben épült Kő és Kegyeleti Centrumban beszélgetünk Mohácson. A bemutatóteremben olvastam egy cégről készült cikket, aminek lényege a következő volt: Csak megbecsült dolgozókkal fejlődhet a cég. A munkatársak megbecsülésének fontosságát testközelből láttad, mielőtt vezető lettél?

Inkább ellenkező példát láttam mindenhol. A vállalkozók, cégvezetők egyik nagy hibája, hogy fizetett ellenségnek tartják a munkatársaikat. Pedig ők az egész vállalkozás motorjai. Rájuk kell a legjobban vigyázni, őket kell leginkább megbecsülni. Ha megvan az egymás iránti tisztelet, odafigyelés, akkor egy igazán sikeres csapatot lehet felépíteni. Korán észrevettem, hogy a munkatársak nem fizetett ellenségek, hanem (a szép magyar nyelv szerint) társaim a munkában. Így tekintek rájuk, igyekszem értük mindent megtenni.

Mik azok az értékek, amiket vezetőként is fontosnak tartasz?

Egymás megbecsülése, tisztelet, alázat. Nem gondolom magam istennek, hogy mindent én tudok a legjobban. Persze tisztában vagyok vele, hogy értek a szakmához, de mindig meghallgatom a munkatársak ötleteit, javaslatait. Ennek köszönhetően tudnak ők is kibontakozni, önállóbbak lenni, megvalósítani önmagukat, a gondolataikat. Így még inkább magukénak érzik a céget, az adott munkát. Ahogy az egyik mentorom mondja, rájuk kell adni a kabátot, hiszen bele tudnak nőni, el tudják látni a rájuk bízott feladatokat. Ha megvan az egymás iránti tisztelet, ha mindenki számára a megrendelő a legfontosabb, onnantól elkerülhetetlen a siker.

Sok-sok ügyféllel kerültök napi kapcsolatba. Mennyire kellett példát mutatnod ügyfélkezelésről? Létezik egy mindenkire érvényes „kódex”, amit követni kell a megrendelőkkel, érdeklődőkkel való kommunikáció során?

A példamutatás nagyon fontos, pont mint a gyereknevelésben. Van egy tematikánk, hogy mivel lehetünk jobbak másoknál. Ennek része az is, hogyan bánunk a hozzánk forduló emberekkel. Számunkra minden ember egyforma. Jöhet akár Mercedessel vagy Trabanttal, mindenki ugyanazt a kiszolgálást, bánásmódot kapja, nincs megkülönböztetés. Erre a szemléletre megtanítottuk a munkatársakat, hogyan beszélünk, viselkedünk az ügyfelekkel. Azt is tudják, hogy a legfontosabb eszköz a kőfaragó kalapács után a söprű, tehát magunk után mindig rendet rakunk. Havonta, kéthavonta, de legalább negyedévente összeülünk a munkatársakkal és beszélgetünk ezekről az értékekről is.

Mennyire fontos számodra az önképzés, és ehhez kapcsolódóan a cég fejlesztése?

Alap. Kőfaragónak tanultam. Továbbfejlesztettem magam, bejártam Európa sok-sok kőfaragó műhelyét, aztán mester lettem. Ez a személyes oldal, de a vállalkozás vezetése az teljesen más szakma. Könyvekből, tanfolyamokból igyekeztem megtanulni a cégépítést, bizonyos szintig el is jutottam. Pár éve egy szervezetfejlesztő trénerrel (Krausz Zoltán) tudatosan dolgozunk együtt. Ez az együttműködés fenekestül felforgatta a cég életét pozitív értelemben. Megduplázódtak az eredményeink, fantasztikus ezt megtapasztalni.

Akkor a kőfaragó mester és a cégvezető is holtig tanul?

Mindenki. Nagyot tévedünk, amikor azt hisszük, az iskola elvégzése az a tanulás végét is jelenti. Ez a hozzáállás csak az egót erősíti. Aki így áll hozzá, az hamar akadályokba fog ütközni. Mindig vannak új gépek, piacok, feladatok. Az tud előrehaladni, aki nyit a változás felé. A világ nem fog abba az irányba változni, ahogy nekünk tetszik. Nekünk kell megváltozni azért, hogy olyan világunk legyen, amilyet mi szeretnénk. Ennek az útja a folyamatos tanulás, képzés, olvasás.

A parkanyos.hu egyik blogcikkében olvashatunk egy beszámolót a veronai kirándulásotokról, amit nem először ejtettetek meg. Miért mentetek Veronába?

A világkiállítás számomra mindig csoda kategória. Itt mindent láthatunk, amit a kőből ki lehet hozni. Rengeteg élményt szerzünk, értékes információkat kapunk. Két napig zúg a fejem, le sem veszem a szememet a kövekről. Húsz éve, amikor először voltunk, már akkor láttam, hogy a profizmushoz az kell, hogy a legjobbaktól tanuljak. Egyáltalán nem szégyen a jobbtól tanulni, csak így lehet fejlődni.

Milyen céllal utaztatok Veronába?

Anyagokat választottunk ki, új beszállítókkal tárgyaltunk, új gépeket néztünk. Testközelből tapasztaltuk meg, hogy a robottechnikáé a jövő.

Mennyire nehéz/könnyű értékes kapcsolatokat építeni, megtartani számodra?

Van egy partnerünk, akivel már több mint harminc éve együttműködünk. Hordósi Istvánnak hívják, ő az egyik szakmai példaképem, sokat tanultam tőle szakmailag, emberileg, üzletileg is. A mai napig remek a kapcsolatunk vele, aminek az alapja a kölcsönös tisztelet és a korrektség.

Már az elejétől egyértelmű volt neked, hogy a kőfaragó műhely Sárokon épül meg?

Igyekeztünk olyan csapatot kialakítani, akik a környékről valók. Ők nagyon jó emberek. Ha a nulláról kellene kezdenünk, már nem találnánk hozzájuk foghatót hozzáállás, lojalitás, szorgalom szempontjából.  Ráadásul a hírnevünk a sároki kőfaragó, sároki sírköves szókapcsolatokra épült, sokan innen ismertek minket még édesapám idejéből. Aztán ez megváltozott, hiszen bejártuk az egész országot és egyre többen megismertek minket. Mégsem akartam ezen változtatni és a gyökerekhez hűen Sárokon épült fel az üzem, a legjobb helyen. Nem véletlenül mondják, hogy ahol születtünk, ott a helyünk.